PROLÓGUS

A FÖLD LEGFORRÓBB PONTJA

Azon a forró napon Egyiptomban dél múlt pár perccel. Husszein Husszaut és tizenkét éves fia, Baksís, valamint Effendi nevű kutyájuk a sivatagban táboroztak, alig harminc kilométerre Kairótól. Szokásukhoz híven – és a törvény tiltása ellenére – olyan tárgyakat kerestek a homokban, amelyeket eladhatnak a boltjukban. De egy kígyót, egy ganajtúró bogarat, egy apró skorpiót és egy, a távoli poros úton pálmalevelekkel megrakott faszekeret vonszoló szamarat leszámítva minden mozdulatlan volt a sivatagban. Teljesen egyedül voltak, sehol nem mozdult semmi, és a felületes szemlélő aligha gondolta volna, hogy ez a kopár, sziklákkal és homokkal borított terület Egyiptom legnagyobb régészeti lelőhelye, és felmérhetetlen mennyiségű kincset rejt.

Baksís roppantul élvezte, hogy segíthetett apjának a keresésben. De a munka nagyon fárasztó volt a hőségben, így negyedóránként ledobták kőműveskanalukat, odamentek a Land Roverhez, hogy hideg vizet igyanak, és behúzódjanak a terepjáró légkondicionált hűvösébe, mielőtt folytatnák a keresést. A munka nemcsak a kígyók és a skorpiók miatt volt veszélyes, hanem azért is, mert lépten-nyomon rejtett üregek bújtak meg a homok alatt, akkorák, hogy nemcsak egy óvatlan embert, hanem akár egy tevét is képesek voltak elnyelni. A délelőtt eddig sikeresnek bizonyult: több kicsi halotti szobrot találtak, pár törött cserepet és egy apró arany fülbevalót. Baksís boldog volt, mert ő fordította ki a homokból a fülbevalót, amelyről édesapja azt mondta, nagyon értékes. Ahogy a nap sugarai megcsillantak az ékszeren, olyan volt, mintha Husszein egy tűzkört tartott volna a piszkos tenyerében.

– Menj, hozd az ebédet – mondta. – Megérdemled, megdolgoztál érte. – Aztán lehajolt, és tovább ásott abban a reményben, hogy talál még néhány értékes tárgyat.

– Igen, apa – felelte Baksís, és odament a Land Rover csomagtartójához. Effendi szorosan a nyomában volt, mert ő is éhe s volt már. Baksís kinyitotta a terepjáró hátsó ajtaját, és éppen nyúlt volna a hűtőtáskáért, amikor az autó hirtelen megmozdult. Baksís azt hitte, talán a kézifék nincs rendesen behúzva, ezért előrerohant a vezetőülés ajtajához, hogy gyorsan beugorjon, és megállítsa az autót. Már a kilincsen volt a keze, de kinyitni már nem tudta. Egy pillanat múlva a föld remegni kezdett a lába alatt, mintha egy hatalmas, földalatti óriás akarta volna kinyomni maga fölött a plafont. Baksís lepillantott, és látta, hogy a föld úgy hullámzik alatta, akár a víz: a hullámok az egész völgyön végigvonultak. A fiú elveszítve egyensúlyát a kocsinak dőlt, és hangosan felkiáltott fájdalmában, ahogy a könyökét beütötte. Ekkor a föld ismét megremegett, ezúttal sokkal erősebben.

Baksís alig bírt állva maradni, de a lába alatt mozgó föld helyett a meredek sziklafalra szegezte kétségbeesett tekintetét. Gyakran dolgoztak itt együtt édesapjával, nem ok nélkül félt hát. Az erős remegéstől a lejtő falában az egyik szikladarab meg is mozdult, és hatalmas porfelhő kíséretében lezuhant a sziklás talajra.

Baksís gyorsan leült a földre, nehogy elessen. Még soha nem élt át földrengést, de rögtön tudta, hogy a föld ilyen rémisztő mozgása nem lehet más. Különös módon édesapja mintha inkább örült volna az ijesztő jelenségnek. Hisztérikusan nevetni kezdett, miközben megpróbált felállni a földről – persze sikertelenül.

– Végre! – kiáltotta. – Végre! – A jelek szerint a földrengést kifejezetten jó dolognak tartotta, amire már régóta várt.

Ahogy a rengések egyre erősebbek és erősebbek lettek, a föld is egyre magasabb hullámokat vert, mintha a természet bosszút akarna állni mindenkin, aki Husszein Husszauthoz hasonlóan azt hitte, képes állva maradni egy tomboló tengeren hánykódó hajó fedélzetén. Baksís biztos volt benne, hogy édesapja megőrült.

– Tíz év! – kiabálta hangosan Husszein a föld viharának egyre erősödő zajában. – Tíz éve vártam erre!

Baksís legnagyobb döbbenetére édesapja jókedve és izgalma még akkor sem hagyott alább, amikor egy kisebbfajta robbanás majdnem két méter magasba repítette a Land Rovert, hogy aztán az autó a tetejére fordulva landoljon.

– Apa! Hagyd abba! – kiáltotta a fiú, és szorosan magához ölelte a félelemtől remegő és vonító Effendit. – Megőrültél? Hagyd abba légy szíves, még a végén valami bajod lesz!

Az igazság azonban az, hogy a mozgó földön egyensúlyozni próbáló Husszeinnek csak annyira volt veszélyben az élete, amennyire a guggoló Baksísnak és a lapító Effendinek. A fiú azonban úgy gondolta, van az apja viselkedésében valami végtelenül tiszteletlen: mintha a rengő föld tiszteletlenségnek venné Husszein jókedvét, izgalmát és rettenthetetlen bátorságát, és bosszúból mindhármójukat el akarná pusztítani.

Aztán olyan váratlanul, ahogy kezdődött, megszűnt a rengés, és hirtelen baljós csend és nyugalom zuhant a tájra. A Természet egy pillanatra visszatartotta a lélegzetét, hogy lássa, mi fog történni. Minden elcsendesült – Husszeint kivéve.

– Hát nem csodálatos? – kiabálta. A férfi térdre borult, és arcán őrült mosollyal imára kulcsolta a kezét.

Baksís összeráncolt homlokkal fordult el apjától, és megpillantotta a Land Rovert. Még mindig a tetején feküdt. – Úgy tűnik, gyalog kell segítségért indulnunk – mondta. – Nem tudom, mi olyan csodálatos ebben.

– Ez a csodálatos – jelentette ki az édesapja, és egy zsebkönyv méretű követ mutatott a fiának. – Nézd csak. Rögtön megláttam, ahogy a föld megmozdult. Évezredeken keresztül a szél és a homok őrizte a fáraók kincsét. De néha, amikor a föld megmozdul, a felszínre dob néhányat ezekből a kincsekből.

Baksís szerint a kődarab mindennek látszott, csak kincsnek nem. Ami azt illeti, más sem vette volna észre ezt a négyzet alakú, fényesre csiszolt, szürke bazaltdarabot, melyet vésések díszítettek. Husszein azonban pontosan tudta, mi ez a kő: egy egyiptomi domborműves sírkő.

– Ez egy kőtábla – magyarázta Baksísnak az apja –, amelyre a tizennyolcadik dinasztia hieroglifáit vésték. Ha ez a kő az, aminek gondolom, akkor megtaláltuk a kulcsot ahhoz a rejtélyhez, amelyet évezredek óta senki nem tudott megfejteni. Lehet, hogy ez a nap életünk legcsodálatosabb napja. Sokan egész életükben egy ilyen lehetőségre várnak, ám hiába. Ez a csodálatos, fiam. Ezért vagyok boldog.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés